Egész életükben boldogtalanok és érzelmi függők maradhatnak azok, akiket gyermekkorukban a szülei túl nagy pszichológiai kontroll alatt tartottak. Ez a tanulsága annak a kutatásnak, amely több ezer ember sorsát kísérte nyomon évtizedeken keresztül, kamaszkoruktól a nyugdíjas éveikig.
A gyereknevelés egyik nagy dilemmája: mire neveljük gyerekeinket és tanítványainkat? Legyen bátor, önálló és akkor is mondja el a véleményét, ha az a többieknek nem tetszik? Még a szüleinek, a tanárainak vagy idegen felnőtteknek is? Vagy inkább legyen udvarias, szófogadó, jól beilleszkedő gyerek, akivel öröm eldicsekedni mások előtt? Ő az, aki sosem keveredik vitába, ne adj' isten verekedésbe, nem lesz szemtelen és elkerüljük a gyakori látogatásokat az igazgatói irodában…
Rövid távon persze az a kényelmes, ha nincs gond a gyerekkel: megírja a leckét, kiviszi a szemetet és magától megsétáltatja a kutyát. Hosszú távon viszont mégis inkább annak örülnénk, ha nem hagyná magát letorkollni egy munkahelyi vitában és kiállna magáért, amikor romlott párizsit akarnak rásózni a boltban.
Vajon megy-e a kettő együtt? Attól tartok, nem.
Miért szeretnek a gyermekek kuckót építeni maguknak? Hogy elzárkózzanak, külön világot teremtsenek, vagy éppenhogy védelmet keressenek? Mi a kuckózás titka?
Megkérdeztem az unokaöcsémet, hogy miért jó kuckót építeni. Gondolkodott egy darabig, majd rávágta, hogy "mert jó". És innentől fogva nem érdekelte a téma. És meg is értem, hiszen a kuckóról nem beszélni és gondolkodni szoktunk, hanem benne lenni, csinálni, enyhe szorongással próbálgatni a bátorságunkat a sötétségében, már ha sötét. Mert lehet kuckót csinálni a szoba mélyén, az asztal alatt, a szekrény aljában, a szennyestartóban (ezt biztos forrásból tudom), kint a szabadban: a kertben, parkban, erdőben, fa tetején.
A kuckózás a gyermekek számára elemi szükséglet
Mindennapi jelenségek, viselkedésformák, emberi kapcsolatok lelki háttere, pszichológusok tudományos igényű, közérthető magyarázatával.
