Mit gondol, szükséges-e a lakáson belül egy olyan hely, ahol az ember saját magával lehet? Vagy ha a családban figyelnek egymásra és igazán nagy szeretetben élnek, akkor ott nincs szükség magánszférára, mert egymással akarják tölteni minden idejüket? Mi történik akkor, ha valamelyik családtagban mégis felmerül az igény, hogy a saját otthonában szeretne egyedül lenni egy kis ideig. Miért ne tehetnénk meg ezt a saját lakásunkban, miért ne lehetne egy külön terünk ott, ahol az életünk nagy részét töltjük?
Hogy lesznek kiskirályok a családban?
Habos rózsaszínruhás kislány, bűbájos mosoly - s a következő pillanatban hangosan visít és toporzékol, mert nem kapott meg valamit. Erre a szülő gyors ígérgetésbe kezd, hogy minél hamarabb leszerelje a gyermekét. Lelki szemeink előtt föltűnik a fejcsóváló középkorú hölgy bevásárlószatyrokkal - "Én bizony adnék neki egy jó nagy pofont!" Ez a felszín. De nézzünk egy kicsit a jelenség mögé.
Hogyan szeressük jól a fellázadt kamaszt?
A serdülők nagyon nagyra értékelik, ha elismerik az igényeiket és megértik őket - mindez természetesen nem jelenti azt, hogy nekünk le kéne mondanunk a saját igényeinkről. Sőt, azáltal, hogy kifejezzük, fontosak számunkra az ő igényei és igyekszünk azokat kielégíteni, ő is sokkal inkább megérti és elfogadja a mi igényeinket - mivel partnerként, egyenrangúként kezeljük.
"Nem igaz, hogy te soha nem értesz meg engem, hagyjál békén!" - üvölti a korábban még mintagyereknek számító serdülő, és becsapja szobájának ajtaját a megdöbbent szülő előtt. A szülő számára érthetetlen és fájó élmény, hogy a korábban még olyan csendes és kedves gyermeke, akinek minden mozdulatát és pillantását ismerte, hogyan válik egyik percről a másikra lázadó, ismeretlen kamasszá.
Serdülőt nevelni nem könnyű feladat, soha nem is volt az. Állítólag már Szókratész a maga idejében megírta, hogy "Ezek a mai fiatalok imádják a luxust, rossz szokásaik vannak, nem becsülik az autoritásokat, tiszteletlenek az idősebbekkel és a munka helyett is csak fecsegnek." A kamaszok, mióta világ a világ, lázadnak szüleik ellen, és ezt a kritikus időszakot bizony nem könnyű átvészelni a családoknak. A serdülőkor rengeteg változással jár, s ezek sokszor felborítják a családban addigra kialakult rendet, egyensúlyt, de ugyanakkor lehetőséget is ad a fejlődésre, s arra, hogy a kapcsolatuk egy új szintre lépjen.
Miért gúnyoljuk az anyóst?
Csak a pszichiátereket és a kövér embereket kezeli a szóbeszéd olyan mostohán, mint az anyósokat.
Magyarországon valószínűleg alig van olyan ember, aki életében ne hallott volna legalább egy anyósviccet. Sőt nemcsak Magyarországon, de a világ számos országában hasonló a helyzet. Ha egy könyvtár katalógusában rákeresünk az "anyós" szóra, a találatok többsége (ha nem az összes) jó eséllyel anyósvicc-gyűjtemény, anyósokról szóló anekdotázó könyv vagy egyéb humoros írás lesz. Ennek tükrében tehát ha igaz a mondás, hogy "minden viccnek a fele igaz", az anyósoknak mitológiai szörnyekkel vetekedően rettenetes lényeknek kellene lenniük.