Az ember természetes érzése a tudásvágy. A szükséges tudás nagy részének megszerzésére a természet a gyerekkort jelöli ki, ám a tanulás által egész életünkben képesek vagyunk a tudásunkat alakítani. A tudásvágy a természetes tanulásra irányul, és tudatos szinten válik módszeres tudásszerzéssé. A túl korai teljesítményelvárás azonban gyorsan letörheti a kíváncsiságot. Ha pedig a világ megismeréséhez sokszor kapcsolódik kudarc és szorongás, akkor a felnövekvő gyermek egyre inkább kerüli ezt, és biztonságból olyan tevékenységeket választ, amelyeket a szülő nem erőltetett, mert nem is tartott fontosnak.
A „tanulógép” működése
A kutatók úgy találták, hogy az agyban igen határozott működések szolgálják a tudásvágy megalapozását. Az úgynevezett „nucleus basalis” az agy azon része, amely a figyelmet fókuszálja. Amikor ez „bekapcsolt” állapotban van, könnyedén befogadjuk a tapasztalatokat, erőfeszítés nélkül történnek az agyban a változások – vagyis a tanulás. Kicsi gyerek korunkban ez a „tanulógép” folyamatosan működik, a természet ezzel biztosítja, hogy a gyerekek megkapják a „környezeti alapcsomagot”. A kisgyerek ugyanis még nem tudja kiválogatni, hogy adott környezeti ingerek közül mi fontos, mi nem fontos a túlélésben. Ezért mindenevő – agya, mint a szivacs, a lelke, mint a mágnes. Minden vonzó és érdekes, amit maga körül lát. Nagyjából nyolcéves korban ez a rendszer záródik. Tapasztalatai alapján ekkor már dönteni tud a gyerek, hogy mire van szüksége. Ettől kezdve már válogatós lesz az agyunk – csak akkor nyílik meg a nucleus basalis, akkor válik a tanulás hatékonnyá, ha valami érdekes és/vagy újdonság, ami megragadja a figyelmet. Ezen jellemzők hiányában csak hiábavaló küszködés a tanulás. Lényegében a kíváncsisághoz jutottunk, amely a túlélést a tudásvágy – és így a tudásszerzés, vagyis a tanulás – beindításával szolgálja.
A kíváncsiság lohasztása
Elvben lehetetlen, hogy egy kisgyerek nem szeret rajzolni, énekelni, biciklizni, bármi tudásnövelő tevékenységet végezni. A kisgyerek agyának neurológiai alapprogramja, hogy tevékenykedjen, hogy mindent kipróbáljon – mégis számos példa hozható fel, hogy sokan már óvodáskorban elkerülik mindezt. A tevékenység gátlása, az érdeklődés hiánya azonban nem belülről fakad, hanem a túl korai teljesítményelvárás és a minősítés hozza létre – s ezek szeretettel és megértéssel cukrozva sem okoznak kevesebb kárt.
A kisgyerek, aki örömmel firkál, alkot, egy pillanat alatt befékezhető már azzal a megjegyzéssel is, hogy „hú, milyen szép, de ugye tudod, hogy a kutyának négy lába van?”. Máris megtanulta a gyerek, hogy van megfelelően és nem megfelelően rajzolt kutya. Jó esetben számára lényegtelen ez a megjegyzés, de főleg az igényes gyerekeket földbe döngölheti.
Az apa, aki szeretné már látni a fiát vagányul kerékpározni, kitartóan tologatja őt a biciklin. A gyereknek olyasmit kell tennie, amire még nem alkalmas, és az apa kitartása elvárást közvetít felé. Szerencsés esetben már közel volt ahhoz, hogy amúgy is elinduljon két keréken, így csak kis szorongás kapcsolódott a tanuláshoz. Gyakran azonban hosszú, félelmes tanulási időszak előzi meg az egy-egy területen megszülető eredményt.
A gyerekek persze nemcsak rajzolni, énekelni, kerékpározni és beszélni tanulnak meg, hanem közben azt is megtanulják, mi az a tevékenység, amely örömet szerez, és mi az, ami kudarchoz vezet. Egy idő után a tanulásról is kialakul a képük. Ha a világ megismeréséhez sokszor kapcsolódik kudarc és szorongás, egyre inkább igyekeznek elkerülni ezt.
A tudásvágyat, amelyet a túlélés érdekében kaptunk, felülírhatja a biztonságérzet hiánya. A kudarcok ugyanis azt üzenik: nem vagy elég jó, nem tudsz megoldani helyzeteket, veszélyben vagy. A logikus belső válasz: olyasmit kell keresnem, amiben biztosan jó vagyok.
E folyamat eredményeképpen a gyerekek a legtöbb olyan tevékenységet kerülik, amelyeket fontosnak tartunk, amelyeket csiszolunk bennük, és amelyeket igyekszünk teljesítményekben látni. Ezzel szemben olyan tevékenységeket űznek örömmel, amelyeket nem tartunk sokra, mert nem erőltettük.
A hozzáértés öröme
Tanulmányok tömege született már a tanulásra motiválásról. Pedig a tanulásra nem kell motiválni, csak a tudásvágyat nem kellene kiölni azáltal, hogy ha kell, ha nem, tanítjuk – ahelyett, hogy hagynánk tanulni. A tudásvágy kielégítésével ugyanis az ember önmagától fejlődik, nem kell tanítani. Ráadásul közben a tudás vágya fokozódik. A megfigyelés, az utánzás, a próbálkozás a kisgyerek módszere, ezeknek érdemes és fontos teret és eszközt adni. Amikor a gyerek az apa mozdulatait utánozva használja a szerszámokat vagy a laptop billentyűzetét, rendkívül sokat tanul, anélkül, hogy bárkinek erőfeszítést kellene tennie. A gyereket körülvevők tevékenysége tanít a legtöbbet és legkönnyebben. Ha pedig megtapasztalhatja saját hatékonyságát, vagyis azt, hogy mások segítsége és beleszólása, irányítása és tanítása nélkül sikerül tanulnia, fejlődnie, akkor tudatosan is tanulni akar majd. A hozzáértés öröme újabb és újabb tevékenységre sarkall, ugyanis azt az érzést adja, hogy bármi történik, meg tudok oldani helyzeteket, biztonságban vagyok.
Kapcsolódó:
Ne tanítsd, hadd tanuljon!
A túlvédett gyerek
Tudna, ha akarna
Szülőnek lenni jó!
„Érezd az erőt!”
Amikor a gyerek KICSIT MÁS
Iskolai csúcsteljesítmény és ami mögötte van: perfekcionista gyerekek
A virtuális világ digitális gyermekei
Dr. GYARMATHY ÉVA
klinikai szakpszichológus
