Akinek magas az IQ-ja, az a kutatások szerint nem csak az iskolában, hanem az élet minden területén jobban megállja a helyét, akár még a párválasztásban is sikeresebb lesz, mint kevésbé intelligens társai. Látszólag egyszerű a képlet: az értelmesebbek jobban átlátják az összefüggéseket és így jobban tudnak mérlegelni. De vajon tényleg jobban tudnak-e dönteni? Hiszen az élet által „kínált” komplex problémákat nem mindig objektív racionalitással lehet megoldani. Hogyan függhet össze az intelligencia és az életben való érvényesülés?

 

Intelligenciáról szólván ma mindenki az értelmi képességek általános szintjére – vagy másként fogalmazva az értelmességre – asszociál, és ezt helyesen is teszi. Egyszerűnek látszik a dolog, de persze végső soron mégsem az. A pszichológia egyének közötti különbségek tanulmányozására szakosodott ágazata, a differenciálpszichológia legfontosabb vizsgálódási területe ez. Az emberek közötti értelmi képességbeli különbségek jól megragadhatóak, mérhetőek, és számos – szinte már megkérdőjelezhetetlen – evidenciával szolgálnak. Ami továbbra is kérdéses: ezeknek az evidenciáknak a magyarázata. A magasabb intelligenciahányadossal jellemezhető személyek valahogy mintha mindenben jobbak lennének – ezt támasztják alá azok a kutatások, melyeknek eredményei szerint nemcsak az iskolában teljesítenek jobban, de jobb munkahelyük, több fizetésük, hosszabb életük is lesz, mint kevésbé intelligens társaiknak, ráadásul a párválasztásban is sikeresebbek lesznek.

Korlátozott racionalitás

Látszólag egyszerű a képlet: az értelmesebb emberek, jobban átlátva az összefüggéseket, optimálisabban ki tudják használni az élet által kínált lehetőségeket, jobban tudnak mérlegelni, dönteni.

De vajon tényleg jobban tudnak-e dönteni? Hiszen az élet által „kínált” problémák legtöbbje nagyon homályos körvonalakkal jellemezhető, számos változóról csakis becsléseink lehetnek – nem beszélve az 1978-ban Nobel-díjjal kitüntetett amerikai közgazdász-politológus-pszichológus, Herbert Simon „korlátozott racionalitás” elvéről, amely szerint az emberi agy kapacitása nagyon kicsi azokhoz a komplex problémákhoz képest, amelyeket objektív racionalitással kellene megoldania. Rámutatott, hogy nem látjuk át az összes lehetséges cselekvési változatot, hiányosan ismerjük a külső körülmények várható alakulását, nem tudjuk kiszámítani döntéseink valamennyi következményét, jövőre vonatkozó „ismereteink” pedig valójában csupán képzeletünk termékei. Az információk tömkelege fölemészti a figyelmünket, mondja Simon, ezért egy döntés meghozatalakor a figyelem hatékony megosztása is kulcsmomentumnak tekinthető. Ezért még a „legjobb döntéshozók” is intuitív alapon döntenek – és döntéseik csak részben racionálisak.

Dinamikus döntéshozatal

A magasabb intelligenciaszint és az életben való érvényesülés fent említett összefüggéseinek persze más magyarázata is lehet: az együttállás elvben megmagyarázható akár valami más, nem vizsgált tényező hatásával, ami mindkét területet – az intelligenciát és az életben való érvényesülést is – azonos irányban befolyásolja. Ian Deary, az Edinburghi Egyetem kutatója egyebek mellett fölveti, hogy egy „jól összeállított rendszer” vagy egy „jól huzalozott test” hatékonyabb választ tud adni a környezetből érkező inzultusokra, ennek köszönhetően már fiatal korában, de később, egész élete során is kevésbé használódik el, kevesebb károsodás éri, ezáltal pedig egyszerűen hatékonyabban működik.

A jó döntésekre visszatérve elmondhatjuk, hogy a való életet igen nehéz laboratóriumokban tanulmányozni. Mégis – elsősorban a számítógépes szimulációs programok fejlődésének köszönhetően – történtek e téren előrelépések. Mert döntés az is, hogy milyen ruhában induljunk ma el otthonról, s ezt előreláthatatlan tényezők (pl. az időjárás) becslése is befolyásolhatja – de persze általában nem az efféle döntésektől szoktuk magunkat okosnak vagy kevésbé okosnak gondolni. A döntések többnyire egy folyamatos változásban lévő világban születnek, s a változást részben a döntéshelyzetben lévő személy korábbi lépései, részben pedig rajta kívül álló tényezők is befolyásolhatják – ezt a folyamatot nevezzük dinamikus döntéshozatalnak.

Vajon összefügg-e az intelligencia a dinamikus döntéshozatali helyzetekben elért sikerekkel? Vajon az intelligenciatesztekben nyújtott teljesítményeik alapján okosabbnak vélt emberek jobban döntenek nehezen átlátható helyzetekben? Georgios Rigas, az Uppsalai Egyetem és Berndt Brehmer, a Svédországi Nemzetvédelmi Főiskola pszichológus professzorai 1999-ben megjelent könyvükben úgy látják, hogy a válasz egyértelműen nem. Vagyis az intelligenciatesztekben nyújtott teljesítmény másfajta képességeket kíván, mint a dinamikus döntéshozatal. A két terület meglehetősen laza kapcsolatát ők azzal magyarázzák, hogy az intelligenciatesztek megoldása és a dinamikus döntéshozatali helyzetekben való részvétel eltérő mentális folyamatokat követel meg. A tesztkitöltők egy intelligenciatesztnél „a” jó válasz keresésének biztos tudatában tevékenykednek, míg a dinamikus döntéshozatal során megpróbálják optimalizálni a helyzetet.

Homloklebeny és döntés

A döntés, a mérlegelés, a következtetés, a munkamemória – mind-mind a homloklebenyek működésével kapcsolatos tevékenység. És valóban, immár tizenkét éve annak, hogy a Cambridge Egyetem kutatója, John Duncan professzor és munkatársai a Science című folyóiratban közzétették: ami az agyi aktivitás szempontjából az intelligencia becslésében kiemelkedő jelentőségű feladatok megoldása közben közös, az egyértelműen a homloklebenyek oldalsó részének vérátáramlás-fokozódása. Később mások más helyzetekben is hasonló következtetésekre jutottak, és egyre több olyan elképzelés van, amelyek szerint a homloklebenyek igen magas szintű, általános koordináló szerepe az, amit az intelligenciatesztekben sikeres szereplés formájában látunk. A homloklebenyi működések keretében értelmezett intelligencia közelebb hozza a döntés és az intelligencia területeit, hiszen a döntés során is számos szempont egyidejű emlékezetben tartása és érvényesítése szükségeltetik, ami egyértelműen a homloklebenyek feladatkörébe sorolható, ezért érthetővé teszi a két terület rokonságát.

Rózsa Lajos, a Magyar Tudományos Akadémia Állatökológiai Kutatócsoportjának zoológusa amellett érvel, hogy a magasabb intelligencia adaptív jellegét sohasem igazolták szigorúan vett evolúciós értelemben, és éppen annyi példát lehet hozni az intelligencia hátrányos voltára, mint előnyére. Az agyműködés például rendkívül „költséges” dolog, energetikai szempontból jelentős erőforrásokat emészt föl, továbbá – amint arra a bevezetőben Ian Deary nyomán már utaltunk – az életben való érvényesülésnek az intelligenciateszteken elért eredményekkel való korrelációit nem szabad sem okilag értelmezni, sem pedig túlértékelni. Utóbbira példa, hogy a gyerekeknek azt mondjuk az iskolában: ha sok algebrát és költészetet tanultok, sikeres állampolgárokká, munkavállalókká, üzletemberekké, politikusokká váltok. A gyerekek tudják, hogy ez nem igaz – jegyzi meg lakonikusan Rózsa a Medical Hypotheses című folyóiratban 2008-ban megjelent tanulmányában. 
​Lehetséges, hogy a sikeres emberek egyben intelligensebbekké is válnak – és nem fordítva. Rózsa elmélete szerint az intelligencia szexepil, és mint ilyen – más szexepilekhez, például az atletikus testalkathoz hasonlóan – a fittség csalhatatlan jele. Az emberi faj más főemlősökhöz képest rendkívüli küzdelmet folytatott – és a harmadik világban ma is folytat – a különböző kórokozókkal. Egy briliáns intellektus kifejlődése annak a félreérthetetlen jele, hogy az illető gyermekkorában nem szenvedett el nagyszámú vagy súlyos fertőzést, hiszen ezek mind csökkentik az agyműködésre fordítható energiát, illetve közvetlenül is károsíthatják az agyműködést. Ez még ma is igaz, hiszen például a banális és tünetmentes Toxoplasma-fertőzés, ami a civilizált világban 15-50% között fordul elő, statisztikailag is értékelhető csökkenéssel jár együtt úgy az intelligenciatesztekben nyújtott teljesítmények, mint az újdonságok iránti érdeklődés tekintetében. Dögevő és kannibalizmusra hajlamos őseinknél tehát kiemelkedően megbízható immunitás-jelző lehetett a magas intelligencia. Ne hazudjunk hát a gyerekeknek az iskolákban: mondjuk nekik azt, hogy okosnak lenni annyi, mint szexinek lenni.

Kapcsolódó:

IQ - tévedések vígjátéka?
Neurobic
Az "agyfényesítő" zene
Gondolatok a tehetségről
Választási vakság
Mérhető-e az intuíció?
Intelligencia
Érzelem és értelem
 

Dr. BÓDIZS RÓBERT
pszichológus