Számtalan helyzetben tűnik úgy, hogy a szívnek és az észnek meg kell mérkőznie egymással, hiszen döntésünket csak az érzelmünk vagy az értelmünk vezérelheti. Valójában azonban a háttérben nagyon is összedolgoznak. Amikor értelmünk kellemetlen tényekkel találja szemben magát, akkor titkos háttéralkuba kezd az érzelmekkel. Az ész különféle cselekkel, kegyes csalásokkal megpróbálja elkerülni, hogy a szívnek fájnia kelljen.

Úgy tűnik, a régi, cinikus mondás, miszerint pesszimista az, aki reálisan látja a világot, mégiscsak tartalmaz némi igazságot. Egy kevés kincstári öncsalás ugyanis hozzátartozik a személyiség egészséges működéséhez – mert nem szabad elfelednünk, hogy tudatunk nem arra fejlődött ki, hogy minél tárgyszerűbb képet legyen képes alkotni a világról, hanem hogy ösztökéljen, vigasztaljon, továbblendítsen, azaz életben tartson minket.

 

Háttéralku?

Az érzelmet és az értelmet szeretjük két különálló dolognak tekinteni, két hatalomnak, s úgy érezzük, mindkettő a maga törvényei szerint ítél. Hogy a kettősség minél plasztikusabb legyen, amikor beszélünk róluk, sokszor külön szervekhez kapcsoljuk őket: ha költői hangulatban vagyunk, az érzelmet a szívhez, az értelmet az agyhoz társítjuk, ha kicsit tudományosabbak szeretnénk lenni, az agy két féltekéjébe helyezzük a két erő főhadiszállását. Az effajta, kissé romantikus szemlélet szerint gyakorlatilag két úr lakik bennünk, akik a viselkedés irányítására törve sokszor szembekerülnek egymással, s ilyenkor az ember „válaszút” elé kerül.

Érzelem és értelem harcát szeretjük úgy elképzelni, ahogyan azt az Iskolatáska című sláger megénekelte: „Peti áll a ház előtt, szíve jobbra húzza őt. / Balra van az iskola, esze súgja: menj oda! / De nehéz az iskolatáska ilyen szép napos délelőtt. / Peti áll a válaszra várva, hátha lesz, ki megszánja őt.” Nos, ez szép tiszta helyzet volna, igazi drámai pillanat: egymással szemben álló erők heroikus összecsapása. Ám az igazán lényeges lélektani folyamatok – akárcsak a politika fontos történései – nem a nyílt színen zajlanak, hanem valahol rejtetten a háttérben; mégpedig anélkül, hogy ennek tudatában volnánk.

Az adu mindig az érzelem kezében van

Az érzelem és az értelem valójában már rég tárgyalóasztalhoz ült lelkünk valamiféle titkos zugában, hogy egyezségre jussanak. Milyen esélyekkel ül le egymással szemben a két hatalmasság? Kellene-e rágni a körmünket – már ha egyáltalán tudnánk a tárgyalások megindulásáról –, hogy ezúttal vajon melyik fél kerekedik fölül? Aligha: az adu tulajdonképpen mindig az érzelem kezében van. Amikor ugyanis az értelem valamiféle kellemetlen tényállást regisztrál, az érzelem azonnal megkezdi a tárgyalást: „Nézd, ha te ezt az adatot így, ahogy van, eljuttatod a tudatosulásig, akkor én kénytelen leszek nagyon kellemetlen érzelmeket, szorongást, félelmet, bizonytalanságérzetet kialakítani.” „No de hát ezeket a tényeket észleltem!” „Az lehet, hogy a tények ezek, de az neked se jó, ha szorongás uralkodik el a tudaton. Akkor minden funkció romlani fog.” „Ez igaz. Nem lehetne, hogy én elküldöm a jelentést, de te nem fogsz utána negatív érzelmeket termelni?” „Az sajnos kizárt. Nem tudok mást tenni, a riasztó tényekre nekem automatikusan negatív érzelmekkel kell reagálnom. Én így működöm, bocs.” „Akkor mit csináljunk?”

„Nézd, kozmetikázz egy kicsit a tényeken! Próbáld meg valamennyire tompítani őket, helyezd olyan összefüggésbe, hogy ne tűnjenek annyira borzasztónak. Akkor talán én is tehetek valamit a magam részéről…”

A szív ugrik, ha veszély fenyeget

No de mi az, ami a „szívet” ennyire kibillenti egyensúlyából? Természetesen nagyon sok minden. Az egyik legtipikusabb eset az, amikor a világ igazságosságába vetett hitet veszély fenyegeti. A legtöbben erre azt mondanánk, ugyan már, mégis ki hiszi azt, hogy a világ igazságos? Nos, a lélektan szerint gyakorlatilag mindenki. Úgy érezzük, a világban a dolgok nem véletlenszerűen történnek, hanem mindennek megvan a maga oka és következménye. Ha valaki helyesen cselekszik, akkor annak kell hogy legyen valamilyen rá nézve kedvező következménye – ha pedig hibázik, akkor jön a büntetés.

Ám a „szív” nemcsak a világ igazságosságát megkérdőjelező tényekre ugrik. Azt se nagyon bírja, ha önértékelésünket fenyegeti veszély – ha ugyanis olyan adatok kerülnének a tudatba, amelyek arra utalnának, hogy talán nem 100 százalékig vagyunk olyan szépek és jók és okosak és becsületesek, mint amilyennek hisszük magunkat, az bizony csúnya érzelmi következményekkel járna… Ezért amikor ennek az eshetősége tűnik fel a láthatáron, az észnek egy nagy sóhajjal bizony neki kell türkőznie, hogy elvégezze kikerülhetetlen feladatát.

A ráció kerékbetörése

Az önigazolásnak, azaz kudarcaink önmagunk és mások előtt való kimagyarázásának külön szakirodalma van. Bár talán nem is tudunk róla, rengeteg trükköt alkalmazunk a ráció kerékbetörésére, csak azért, hogy ne kelljen átélnünk a kudarcért vállalt felelősség előidézte kellemetlen érzelmi állapotokat. Általános gyakorlat, hogy ha sikert érünk el, azt a bennünk rejlő és ránk tartósan jellemző vonásoknak – tudásunknak, tehetségünknek – tulajdonítjuk, a kudarcért viszont külső és időlegesen fennálló tényezőket – a balszerencsét, mások ármánykodását – tesszük felelőssé. Ezt a magyarázati sémát nemcsak önmagunkra alkalmazzuk, hanem arra a csoportra is, amellyel szoros közösséget érzünk. Ehhez nem is kell pszichológiai kutatásokat idézni – bár lehetne –, elég meghallgatni a sporthíreket: ha a magyar válogatott győz, az a mieink tehetségének, ügyességének köszönhető, ha viszont veszít, azért a bírók igazságtalansága, a peches sorsolás, a hajóra akadt hínár és az időeltolódás a felelős…

Az örök pesszimista

Vannak persze, méghozzá nem is kevesen, akiknek a fentebb említett kegyes csalásokat termelő énvédő lelki mechanizmusaik nem működnek valami jól. Mindenki találkozott már az örök pesszimista típusába tartozó emberrel, aki mindenben csak a negatívumot, a vész előérzetét képes látni. Ha nyer a lottón, az nagy baj, mert le fogják ütni a mellékutcában és elrabolják a pénzét, vagy ha nem, akkor minden barátja és családtagja megutálja majd, mert nem ad nekik a nyereményből és így tovább. A ráció ebben az esetben is kiszolgálójává vált a szívnek, noha ezúttal a szokásoshoz képest ellenkező értelmű parancsot teljesít.

Érzelem és értelem kapcsolata természetesen nem állhat csupán abból, hogy az ész különféle cselekkel megpróbálja elkerülni, hogy a szívnek fájnia kelljen. Ha nem volna szükségünk az erős pozitív és negatív érzelmek átélésének képességére, akkor bizonyára már elveszítettük volna azt az evolúciós fejlődés során. 

Kapcsolódó:

Cikk: 
Érzelem és értelem
Cikkajánlók:
Mennyit ér az önbecsülés?
Elmerülni a szégyenben
Parazita érzelmek
Power posing – befelé sugárzó erő
Hírek: 
Unalomból épülő világok
Legfontosabb a dícséret
Lexikon:
Affektus
Hippocampus
A pszichológus válaszol:
Nekem miért nem sikerül semmi?
Lassan elhiszi, hogy alkalmatlan egy kapcsolatra

MANNHARDT ANDRÁS
pszichológus, újságíró