Ha az ember bevágja a könyökét, akkor számíthat rá, hogy váratlan vendége érkezik. Ám a babona szerencsére tud ellenlépést is ilyen balszerencse esetére: ha gyorsan megfogjuk beütött könyökünket, a vendég mégsem fog meglátogatni minket. Huhh! Ezt megúsztuk… Gyakori eset, hogy a hozzánk érkező vendéget eleve akkor akarjuk látni, amikor a hátunk közepét, de lélektani szempontból sokkal érdekesebb, ha a látogatót vártuk, örültünk neki, azután lassan mégis elegünk lesz belőle. Miért alakul ez így? Mi történik az alatt a bizonyos három nap alatt?
Egy ritka, pletykás vendég aranyat ér, de aztán elmúlik az újdonság dopamin-varázsa
Nyomasztó a kényszerű alkalmazkodás
Örkény István a Tótékban frenetikus karikatúrát rajzol arról, hogyan tudja egy vendég teljesen felbolygatni a háziak életét a maga sajátos szokásaival. A Tótéknak természetesen nem ez a gúnyrajz a lényege, de azért ez is fontos eleme a darab hatásának, hiszen alighanem kicsiben mindannyian megtapasztaltuk már, mit jelent, amikor kényszerűen alkalmazkodnunk kell egy vendégünkhöz. Ráadásul nálunk időző rokonunknak, barátunknak nem is kell őrnagynak lennie ahhoz, hogy nyomasztani kezdjen bennünket. Elég, hogy egyszerűen csak ott van. Ha vendég van a háznál, figyelni kell, ki mikor menjen a fürdőszobába, ki hova üljön, mit nézzünk a tévében és hogyan szervezzünk meg még ezer apróságot reggeltől estig.
Késleltetett kellemetlenségek
Ezek a szükségszerű kényelmetlenségek a vendég megérkezésének pillanatától jelentkeznek, ám csak egy idő után kezdjük igazán kellemetlennek érezni őket. Miért? Nos, vendégünk eleinte valami annyira pozitívat nyújt nekünk, ami minden mást feledtet!
Gondoljunk csak bele, hogy önazonosságunkat többek között azzal határozzuk meg, hogy milyen rokoni és baráti közösségbe tartozunk. Egy kedves rokon vagy barát látogatása igazolja ilyen értelmű önmeghatározásunk érvényességét, s mintegy megerősíti pozíciónkat a világban. Ez mindenképpen kellemes dolog, olyasmi, amire időről időre szükségünk van.
A ritka vendég pletykaéhséget enyhít
Másrészt egy rég nem látott vendéggel ki tudjuk tárgyalni a közös rokonok, barátok viselt dolgait, és ez szintén remek, hiszen amint az evolúciós pszichológia kimutatta, velünk született igény él bennünk az iránt, hogy tájékozódjunk az általunk ismert személyek magánélete felől. Nevezhetjük ezt pletykaéhségnek is, de ez olyan kellemetlen kifejezés – ugyan ki ismerné el, hogy az ő lelkében is élhet valami hasonló?
Mondjuk inkább azt, hogy messzi-messzi őseink túlélési és utódnemzési esélyeit javította, ha kiismerték magukat a közösség tagjainak személyes viszonyaiban. Ez az adaptív hajlam genetikailag rögzült és nemzedékről nemzedékre továbböröklődött, még nekünk is jutott belőle bőven. Egy ritka vendég ezért aranyat ér, hiszen megtudjuk, a rokoni vagy baráti körből ki kivel veszett össze vagy békült ki, ki vált el és miért, kinek milyen az anyagi helyzete, lelki, egészségi állapota.
Három nap alatt elmúlik az újdonság dopamin-varázsa
A baj csak az, hogy mindezek a nagyszerű élmények a látogatás elejére összpontosulnak. A vendégünkkel való kapcsolatfelvétel megerősíti az érzést, hogy egy közösség integráns részei vagyunk, emellett a közös ismerősökkel kapcsolatos információéhségünk is kielégül – ám erre valóban elég néhány nap. Az öröm dagálya lassan visszahúzódik, és egyre inkább láthatóvá válnak az együttélés okozta kellemetlenségek…
A vendég érkezése, a vele való foglalkozás dopaminzuhanyok sorozatát indíthatja el agyunkban. Csak hát az újdonság – a definíció szerint – hamar elmúlik; talán három nap valóban elegendő hozzá. Egyetlen reményünk, hogy ennyi idő alatt a vendégünk is megun bennünket.
Kapcsolódó:
Hír: Konfliktusok gyakorisága párkapcsolatokban
Hir: A pletyka jótékony hatásai
Lexikon: Evolúciós pszichológia
Lexikon: Dopamin
MANNHARDT ANDRÁS
pszichológus, újságíró
