A párok tagjai közötti féltékenység nem újkeletű, hanem nagyon is ősi érzelem. Az alapja az a küldetésünk, hogy saját génjeinket átörökítsük a következő nemzedékbe. A féltékenység pedig a genetikai érdekek veszélybe kerülésére adott érzelmi reakciónak tekinthető. A közös küldetést fenyegető hűtlenségeket azonban homlokegyenest eltérő módon ítélik meg a nők és a férfiak.
Már az ősember is együtt élt a zöldszemű szörnnyel
Lehetett-e féltékeny az ősember?
Erre a kérdésre igazán könnyű válaszolni, annak ellenére, hogy még az sem világos, kiket is takar az ősember – ma már nem tudományos – fogalma: az előembereket is, vagy csak a neandervölgyit (akiről különben kiderült, hogy nem is volt az ősünk)?
A válasz így is, úgy is egyértelmű: az ősember lehetett féltékeny. Még szép!
No de honnan tudhatjuk ezt ilyen biztosan? Hogyan lehetne fogalmunk arról, mi járt elődeink fejében?
Nos, a valóság az, hogy az ősemberek rendkívüli bőségben hagytak maguk után remekül vizsgálható, beszédes lenyomatokat: minket.
Evolúciós okok
Az emberi lélek rengeteg vonása őrzi ugyanis fajunk történetének, sőt a törzsfejlődés még korábbi szakaszainak jellemzőit. S ez nem valamiféle rejtélyes vagy misztikus dolog. Darwin felismerte, hogy az élőlények az evolúció során alakultak ki, s ebben már benne is volt az a gondolat, ami az állat-viselkedéstan – az etológia – alapelvévé vált: az állatoknak nemcsak az alaki tulajdonságai, hanem a viselkedéses jellemzői is az evolúció termékei. A viselkedést és a lelki reakciókat ugyanis – legalábbis részben – a gének, az öröklött hajlamok határozzák meg. Az egyszerűbb élőlényeknél ez az összefüggés igen szoros, míg a törzsfejlődésben „feljebb” haladva, a központi idegrendszer összetettebbé válásával lazul a kapcsolat a gének és a viselkedés között. Természetesen az ember magatartási programja a legnyitottabb, mi tudjuk a leginkább tetszésünk szerint alakítani viselkedésünket, de még így is
rengeteg ősi hajlam dolgozik bennünk – többnyire anélkül, hogy ennek tudatában volnánk.
Az evolúciós pszichológia egyik legfőbb célja az, hogy a törzsfejlődés logikáját figyelembe véve magyarázatot találjon a mai ember viselkedésformáira, „lelki reflexeire”. Sok érdekes példát említhetnénk ennek illusztrálására, például hogy miért vásárolnak másképpen a férfiak és a nők, mitől látunk vonzónak egy embert, vagy miért tetszenek bizonyos festmények – de maradjunk csak a féltékenységnél, hiszen ez szinte tankönyvi példája evolúciós eredetű érzelmeinknek.
Génátörökítés
A féltékenység, mármint az a fajta, amelyet egy pár tagjai élnek át, nagyon ősi és nagyon is érthető érzelem. Alapja az, hogy minden élőlény arra szelektálódott, hogy saját génjeit átörökítse a következő nemzedékbe. Nagyon sok faj esetében a hímek és a nőstények – ha nem is állnak érdekellentétben egymással – más-más módon biztosíthatják genetikai jelenlétüket az utódnemzedékekben.
A hímeknek például kulcskérdés, hogy valóban ők termékenyítsék meg az általuk meghódított nőstényt,
ezért sok faj hímjei háremüket vagy párjukat elzárják a többi hím elől. Ez nem is csoda, hiszen ha a nőstényt egy másik hím termékenyíti meg, akkor a „férj” összes erőfeszítése, energia- és időbeli ráfordítása egy számára genetikailag idegen utód felnevelésére megy el. Ezért párzási időszakban egy rivális hím felbukkanása mindig heves reakciókat vált ki.
Ezzel szemben a nősténynek gyakorlatilag mindegy, melyik hím termékenyíti meg (feltéve, ha az is párjához hasonlóan fittnek, életképesnek tűnik), hiszen saját génjei mindenképpen benne lesznek a születendő utódokban – az anya mindig biztos.
A nősténynek az viszont fontos, legalábbis az olyan fajokban – és az ember is ilyen –, amelyekben mindkét szülő hozzájárulása szükséges az utódok sikeres felneveléséhez, hogy a párja „családcentrikus” legyen, azaz idejét és erejét a közös utódokra fordítsa. Az, hogy közben esetleg futólag más nőstényekkel is párosodik, valójában nem lényegi kérdés, nem aknázza alá komolyan az anya genetikai érdekeit.
Genetika diktálta attitűd
Ilyen szempontból a féltékenység a genetikai érdekek veszélybe kerülésére adott érzelmi reakciónak tekinthető.
Könnyen ki lehet mutatni – amit tapasztalatból amúgy is tudunk –, hogy a nők és a férfiak féltékenysége eltérő. A nők viszonylag könnyen hajlandók megbocsátani a férfi komoly érzelmek nélküli szexuális kalandjait, ám heves féltékenységet vált ki belőlük, ha azt látják, hogy párjuk más nőhöz kezd el kötődni, s fennáll a veszély, hogy végleg átpártol a másikhoz. A férfiak ezzel szemben akkor a legféltékenyebbek, ha párjuk szexuális hűtlenségére gyanakszanak; az, hogy feleségük szoros érzelmi, ám szexmentes kapcsolatot ápol egy másik férfival, sokkal kevésbé érdekli őket.
Ez a tendencia egyébként még egy generációval távolabb is megfigyelhető. A lányos anyák nyugodtak lehetnek, mivel lányuk révén saját génjeik biztosan ott lesznek az unokák generációjában. A férj anyja ellenben sokkal élesebb szemmel figyeli, menye nem hűtlenkedik-e, mert ha igen, fennáll a veszély, hogy saját, a fia által hordozott génjei nem öröklődnek tovább. Alighanem ez a genetika diktálta attitűd is hozzájárul a híres anyós-meny viszony alakulásához…
Biztosan elmondhatjuk tehát, hogy az ősember lehetett féltékeny – s hogy szenvedtek-e sok tízezer-százezer évvel korábbi elődeink a féltékenységtől? Bizonyára. Végtére is mindannyian – ős- vagy mai – emberek vagyunk.
Kapcsolódó:
Betegesen féltékeny
Féltékeny vagyok
Féltékenység a Facebook miatt?
Van-e okom féltékenykedni?
Ha törik: szakad
Visszaépíthető-e a bizalom?
A "fortélyos félelem" természetrajza
Férfi őseink ragaszkodtak otthonukhoz?
Miért gúnyoljuk az anyóst?
MANNHARDT ANDRÁS
pszichológus, újságíró
